v8cars.hu | 13 állam 4 hét alatt, 11. rész, Glacier National Park

13 állam 4 hét alatt, 11. rész, Glacier National Park

A Glacier National Parkban lévő szállást közösen néztük ki. Gyönyörű helyen, a McDonald tó mellett, szó szerint a vízparton lévő kis motelre esett a választásunk. A dolog érdekessége, hogy egy éjszakára nem is nagyon lehet foglalni, mi is két éjszakát maradtunk, de nagyon megérte, szívesen eltöltöttem volna ott akár egy hetet is. Se tv, se internet, csak a természet, fantasztikus. A szobák előtt egy-egy asztal, két székkel, ahová az ember kiülhet, és estefelé mindenki ki is ült, és ott beszélgetett.

Ahhoz hogy a szállásra be tudjunk hajtani, ki kellett fizetni a nemzeti parkba is a belépőt, ami mellé egy tájékoztató füzetet is adnak a medvékről. Ha találkozik az ember egy medvével, először is fel kell ismerni, hogy grizzli vagy fekete medve. A fekete medvét el lehet ijeszteni, de grizzlivel ne próbáljunk ujjat húzni, illetve ne etessük a medvéket - amúgy sem jutott eszünkbe - mert a szelíd medve, halott medve, mivel később nem talál magának élelmet. De úgy döntöttünk, inkább nem szeretnénk eggyel sem találkozni, hogy ne kelljen felismerni, mit is kell tennünk.

Mivel délután értünk a szállásra, aznap már nem indultunk el sehová, csak helyben néztünk körül, ami gyorsan ment, ugyanis egy éttermen, egy vegyesbolton, egy turista infóponton és a szállásunkon kívül nem nagyon volt mit megnézni. De nincs is szükség másra, az ember azért jön ide, hogy kikapcsolódjon. A legjobban az mutatja ezt, hogy nem volt kiadó szoba, és a parkoló is tele volt autókkal, pedig már eléggé a szezon végén jártunk, a következő héten be is zárták a helyet télre.

Hűvös is volt már, felhős volt az ég, így nem tudtam olyan képeket készíteni, amilyeneket neten találtam, hogy a hegyek tökéletes tükörképe látszik a tó vízén, de Larry is említette, hogy bizony szerencse is kell ahhoz, hogy errefelé az ember tiszta időt fogjon ki, sok helybéli (montanai) sem látta még teljes szépségében ezt a tájat.

Másnap rossz híreket láttunk kiírva a recepción, ugyanis a „Going to the Sun Road” felét lezárták az éjszakai havazás miatt, így a „Loop” után néhány mérfölddel vissza kell majd fordulnunk. Ennek ellenére, miután kimentünk a városba reggelit venni, úgy döntöttünk felmegyünk addig, ameddig lehet. Azt gondoltuk nekünk lesz a legegzotikusabb rendszámunk Montanaban, de a park bejáratánál megpillantottunk egy Floridából érkezett RV-t, ezt nem nagyon lehet überelni. Mivel időnk volt, és tudtuk, hogy nem tudunk végigmenni az úton, ezért elég sok helyen megálltunk, gyönyörködtünk, fényképeztünk.

Az első nagyobb megálló a szintén a McDonald tó partján fekvő másik szálláslehetőség volt. Itt több is várakozott az errefelé járó piros kisbuszból, ezek eredetileg White gyártmányúak, de 2002-ben a Ford korszerűsítette őket. Ford E-450 alváz, hosszabbítva az eredeti méretekhez, 5,4L-es LPG-vel működő motor, alumínium méhsejt padló, a szilárdság növelésére. A felújított járművek 93%-kal jobbak a károsanyag kibocsátásban.
Van egy kisebb kikötő is, ahol egy szépen felújított hajó már régóta teljesít szolgálatot. Az egyik kedvenc képem is itt készült. A tó partján sétálva jópár egymásra rakott kavicsra lettem figyelmes. Nem tudom ki építette, vagy hogy mikor, de jól jellemzi ezt a környéket, csend, béke, nyugalom.

Benéztünk a „Lake McDonald Lodge”-ba is, melegedtünk kicsit a recepció melletti kandallónál, majd indultunk tovább. A következő nagyobb megállónk a „Loop”-nál volt, itt egy nagyobb parkoló is ki van alakítva, itt azt is megtudtuk egy tábláról, hogy 2003. július 23-án tűz pusztított, aminek a nyomait a mai napig látni. Itt azért már elég magasan kanyarog a szerpentin, még a parkolóból készült fotón is látszik a szintkülönbség, továbbhaladva pedig az egyik félre állásnál készült képek egyikén az alattunk elhaladó út látszik, szédítő mélységben.

Lassan kezdtük elérni a hóhatárt, ami nagyjából a „Weeping Wall” magasságában van, innen már csak párszáz métert tudtunk felfelé haladni, mert onnantól kezdve volt lezárva az út. Itt félreálltunk és elidőztünk pár percig, gyönyörködtünk a tájban, egyszerűen fantasztikus látni, ahogy éles vonalban meghúzható a hóhatár, alatta minden zöld, felette pedig fehér. Készítettünk jó néhány fotót, megnéztük, hogy is működnek a macibiztos szemetesek (nem lehet egyszerűen felnyitni, hanem behajlított ujjakkal be kell nyomni egy lemez alatt lévő kallantyút, és csak ezután tudjuk felemelni a tetejét), majd elindultunk visszafelé az úton, le egészen a szállásig.

Mivel még bőven volt időnk aznap, úgy döntöttünk körülnézünk a környéken, és elautóztunk a 27 mérföldre lévő Whitefish-be, ami egy szép kisváros. A tóparton lévő strandon és az erre járó vasút megállójánál időztünk kicsit, van itt egy kiállított mozdony, amit 1942-ben gyártottak, és 1000 lóerőt tud, 800-as fordulaton… 21 éve van kiállítva. A pályán épp egy tehervonat várakozott, nem semmi méretei vannak egy ilyen szerelvénynek. A múlt heti részben megemlített, messziről látott sem volt semmi, de ezeken a kocsikon két konténer volt egymásra rakva, kíváncsi lennék a magyar pályák meddig bírnának ekkora terheléseket.

Másnap kijelentkezéskor jó híreket kaptunk, 10 órától valószínű megnyitják a lezárt szakaszt is, így végig tudunk menni az úton. Reggeli után el is indultunk, és mivel tegnap már jártunk ezen a részen, a Weeping Wall-ig nem is álltunk meg, mert számítottunk rá, hogy nagy lesz a forgalom. Azt elhagyva néhány kilométer után már a hóhatár felett autóztunk és érkeztünk meg a „Logan Pass”-hoz. Amikor odaértünk egész szép idő volt, majd kb. 10-15 perc múlva akkora köd (vagy felhő?) takart be mindent, hogy az autót alig találtuk meg.

Az út itt halad a legmagasabb ponton, innen lefelé indul. Ezen a részen épp építették az utat, és egy sávon, felváltva haladt a forgalom. Amíg vártunk, beszélgetésbe elegyedtünk az előttünk álló autó utasaival, majd folytattuk az utat. Lefelé haladva a következő megállónál egy gleccsert lehetett volna látni, ha nem lett volna túlságosan felhős az ég. Mint a táblán olvashattuk manapság a látogatók már csak az 1850-ben létezett hó 25%-át láthatják, és a globális felmelegedés miatt nagy valószínűséggel 2030-ra ez a gleccser is el fog tűnni, mint ahogy az 1850-es években becsült 150-ből már csak 26 maradt. Továbbindulva a St. Mary tó mellett álltunk félre, és lefotóztuk az utunk ezen részén egyetlen észrevett állatot, egy mókust. A nemzeti parkot elhagyva érkeztünk meg St. Mary-be, ez a legészakibb pont, ahol utazásunk során jártunk, 19 mérföldre a kanadai határtól. Innen dél felé indulva az országúton mentünk vissza West Glacier-ba, ahol egy vásárlás után indultunk tovább a következő szállás irányába.


Magyarország első amerikai autós magazinja 1998-as megszületése óta együtt fejlődik a hazai amerikai autós kultúrával.

Feladatunknak tekintjük a lehető legtöbbet megőrizni a magyarországi amerikai autózás elmúlt közel két évtizedéről.

Napló

Hozzászólások

  • Flex:

    Ez az egyik legnagyobb hazai amerikai autós felújítàs story.

  • waspos:

    Csodaszép Madárka!!!Nagy gratula hozzá!

A lap tetejére