Ezen a részen gondolkoztam, hogy érdekes lehet-e másnak is, de végül arra jutottam belefér. A következőkben a repülőútról olvashattok Los Angelesből New Yorkba. Miután leadtuk a Chargert a kölcsönzőben – nagyjából 5500 mérföldet raktunk bele, és nagyon megszerettem ezalatt – a kölcsönző buszával kimentünk a reptérre, és „becheckoltunk”.

A belföldi járatoknál meglepően könnyen megy, szinte alig néznek valamit. Persze itt is van átvilágító kapu, le kell venni a cipőt, stb, de bent közel sincs akkora vasszigor, mint amikor az országba lépsz be. A terminálban leültünk meginni egy koktélt, és azt néztem, hogy akik egy gépről jönnek kifelé, azok ott sétáltak el mellettünk. Kicsit furcsa volt, persze valahogyan biztosan ellenőrzik a dolgot, de inkább hasonlított egy (itthoni) pályaudvarra, mint egy nemzetközi repülőtérre. Bár ha jól sejtem ennek az áll a hátterében, hogy a JFK és az LAX is elég nagy, rengeteg terminállal, és a nemzetközi gépek más terminálból indulhatnak.

Magáról a repülésről túl sok mindent nem lehet elmondani, maximum annyit, hogy remek időnk volt, szinte végig tiszta időben repültünk, és egy nagyon jó fej kapitányunk volt, aki néha bemondta, hogy éppen hol járunk, mit láthatnak azok akik a gép bal oldalán ülnek, és mit azok akik a jobb oldalon. Ezek után be is döntötte a gépet, és pár másodpercig úgy is hagyta, majd átbillentette a másik oldalra is, és végül vissza középre.

Illetve ha valaki még nem repült, annak egy jó tanács! Ne számítson arra, hogy a repülés olyan mint a filmekben... A repülő bizony hangos, ráz – főleg amíg a betonon gurul – zörög, néha billeg, de ez teljesen normális.

Fel és leszálláskor nem lehet használni elektromos kütyüket, így én is csak akkor kezdtem el fényképezni, mikor az öv becsatolására figyelmeztető jelzés kialudt. Általában ekkor már viszonylag magasan jár a gép, de még mindig bőven LA felett emelkedtünk. A fejtámlában volt egy kijelző, amit elég sok mindenre lehet használni. Itt játszották például a szokásos bemutatást a gépről, vészkijáratok, mentőmellény, stb. Ezen integetett egy kedves sztuvi, hogy „Smoking is not allowed any Delta flight” miközben kedvesen mosolygott, második harmadik útnál ezen már nagyon jókat nevettünk. Lehet filmeket, sorozatokat nézni rajta – a kontinensek közötti úton a legtöbb ingyenes, Amerikán belül fizetős. Legalábbis a Deltánál – kvíz játékot játszhatunk a többi utassal, vagy egyszerűen a repülés adatait nézhetjük rajta.

Szóval fotóztam, és azt néztem, hogy ez a 15-ös lehet, ahol mi is tartottunk Las Vegas felé kb. két héttel ezelőtt, a monitorra pillantva azt láttam, valóban abba az irányba haladunk. Első körben úgy tűnt, hogy Las Vegastól délebbre fogunk repülni, ami nem gond, mert akkor ismét a Grand Canyon felett megyünk el, és tudok készíteni pár remek fotót. Aztán egyszer csak elkezdett kirajzolódni egy nagyon nagy város, hm ez nem a Grand Canyon. Las Vegas lehet? Igen úgy tűnik. Abban a pillanatban a kapitány bemondta, hogy jobb oldalt nemsokára a Nellis légibázist láthatják, ami érdekesebb, bal oldalt pedig a Las Vegas Motor Speedwayt. Igazából bal oldalról is látszott a bázis, csak eléggé rá kellett tapadni az ablakra. Készítettem gyorsan pár fotót a pályáról, és mikor arra gondoltam, hogy két hete ott lent köröztem egy Nascar autóval kirázott a hideg. De jó is volt…

Ezután haladtunk tovább, keresztül a kontinens felett, és lassan kezdett sötétedni. Ahogy közeledtünk New York felé, a kapitányunk bemondta, hogy „kisebb dugó” van a légtérben, és várnunk kell kicsit a leszállással, de amint tudnak, minket hoznak le következőnek. Az mondjuk vicces volt, amikor a monitoron úgy látszott, hogy éppen visszafordultunk, és újra LA felé tarunk. Leírtunk egy teljes kört, majd még egy felet, és vissza, mint egy nagy U betű, de végül mégsem maradtunk fent...