A félreértések elkerülése végett már a beszámoló elején le szeretném szögezni, hogy jól éreztem magam a találkozón, minden gyengesége ellenére sajnálhatja, aki kihagyta, és természetesen a következő találkozókon is ott leszek!

Idén új helyszínen került megrendezésre a nyári ACCH találkozó, a rendezvénynek Dunaföldvár adott otthont. A helyiek barátságosan fogadták a több ezer köbcentit felvonultató körülbelül 200 autót. Ezt a találkozót most nem az ACCH rendezte, a szervezők is a helyiek közül kerültek ki, és bár lelkesedésben nem volt hiány, néhány apróságot jó lett volna figyelembe venni.

Igaz, a helyszín adott volt, de nem volt jó ötlet külön választani a programokat a szálláshelytől. Egy ilyen hétvégi találka egyben pihenő is a résztvevőknek, senki nem szaladgál szívesen egész nap fel-alá. A szervezés körüli huzavona (zártkörű-nem zártkörű) rányomta a bélyegét a találkozóra, kevesen voltunk. Sokan nem vágtak neki a több száz kilométeres útnak, sokan pedig csak egy napra jöttek le. Köztük is volt, aki lemaradt a felvonulásról, ami most valamiért délelőtti program volt. Mi mindenesetre péntek reggel lementünk, és vasárnap délutánig becsületesen maradtunk.

Lehet vitatkozni, hogy mitől jó, mitől nem jó egy találkozó, szerintem minden találkozó olyan, amilyenné tesszük. Félreértés ne essék, nagyon fontos a jó szervezés, de ez csak az egyik része a jó rendezvénynek. A résztvevők száma, lelkesedése, hozzáállása legalább ennyire fontos. Hiába a legjobb program, ha nincs résztvevő! Ezt kijelenthetjük akár a színpadi autó bemutatóra is, bár meg kell hagyni, hogy a színpad tervezésénél sok mindent figyelembe vettek, talán csak az amerikai autó méreteit nem. Nem csoda, hogy unszolni kellett az autósokat a felhajtásra, hiszen a színpad harapott! Kinek a kipufogójába, kinek az olajszűrőjébe kapaszkodott bele. Rossz volt látni, ahogy egy gyönyörű ’59-es Pontiac leszakadt kipufogóval távozott a helyszínről.

A helyi adottságok miatt a „vakolatrepesztő felvonulás” vakolat nélkül zajlott, egy pillanat alatt kiértünk a városból, a pusztában meg nem volt senki, akinek mutogassuk a vasakat.

A programok: autóbemutatás, gyorsulási verseny, motoros bemutató, stb. jól hangzanak, de a legtöbb volt is meg nem is. Szegény Erdős Csabáék sem tudtak igazán kibontakozni - a járdán és az út szélén tolongó nézők által meghagyott párméteres sávon nehéz show-t csinálni- de le a kalappal előttük, így is nagyot produkáltak! Nem az ő hibájuk, hogy nem lehet a nézők fejébe verni, hogy az autózás/motorozás veszélyes üzem!

Autózás? Igen, végre volt gyorsulási verseny, de a helyszín ehhez sem volt ideális. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy mit képzelt az, aki a pálya szélén a betontuskókon üldögélt, mi történik, ha valamelyik autónak kitör a hátulja?! Ha nincs szerencséje, ő ott meghal, de más is megüti a bokáját miatta! Fel kéne nőni ezekhez a dolgokhoz! A hivatalos gyorsulási szervezők pedig csak rátettek még egy lapáttal, nem sok hiányzott, hogy nyilvános lincselésbe fulladjon a verseny. Aztán a bürokrácia száműzése után bárki-bárkivel alapon felpezsdültek a futamok, és a vége kimondottan érdekes volt! GTO vs. Z28, Camaro vs. Corvette, Firebird vs. Cherokee...

De ne csak rossz dolgokról beszéljünk! Aki autókat akart látni, régi ismerősökkel akart találkozni vagy épp újakat próbált szerezni, jó helyen járt! Végre láttunk hazai ’59-es Cadillac coupé DeVille-t óriási fecskefarkakkal, megcsodálhattuk Dóka Márk gyönyörű hosszított hófehér ’60-as Impaláját, ami saját két keze munkája. Hasra eshettünk saját állunkban két ’60-as Cadillac láttán, és hümmögve figyelhettük az ajtókeret és középső oszlop nélküli ’56-os Cadillac tökéletesen záródó elektromos ablakait. És hát nem erről kell szólnia egy találkozónak?!