4000 km a keleti parton, 3. rész - Autóbontós nap

Délnek tartó utunkon Maryland és Virginia szépségei után Észak-Karolina következett. Előző nap a festői Blue Ridge Parkway kedvéért jó 500 km-re eltávolodtunk az óceán partjától, így nem volt nehéz úgy alakítani a programot, hogy útba ejtsünk néhány érdekes helyet az állam belsejében. Végre egy autós nap következett!

Emlékszem, mennyit beszéltünk róla a barátokkal, hogy egyszer kimegyünk Amerikába, és bontóról bontóra járunk. Gyűjtjük az alkatrészt, álmodozunk a roncsok fölött, sosem látott vasakkal találkozunk. 15 évvel később, átutazóban, kézipoggyászokkal ebből csak az álmodozás, és az elmúlás dokumentálása maradt.

Sokat keresgéltem, hogy melyik bontót célozzuk meg. Nem a bőség zavara miatt volt nehéz választani, épp ellenkezőleg. A környezetvédelmi szigorítások miatt sok helyet felszámoltak, mások steril használtalkatrész kereskedésekké alakultak, ahol nem is kerülsz kapcsolatba a donorral. Végül egy „Worlds Biggest Junk Yard” című youtube videó adott irányt. Az össze-vissza rángatott kézikamerás felvételen klasszikus vasak is kivehetőek voltak. Bár a készítő titkolta a helyet, a kommentek között meglett a cím, ez alapján pedig a website is, drón videókkal. White’s Auto Salvage. Ezt látni kell - született meg az ítélet.

Újabb tartalmas napot terveztünk, korán keltünk, sötétben indultunk, és a 8 órai nyitás előtt már a telep irodája előtt parkoló autókat mustráltuk. Egészen addig, míg meg nem pillantottuk a területre vigyázó kisebb autó méretű dán dogot. Onnantól inkább a Fordunkba húzódva vártuk a nyitást. :)

Nyitás előtt


Nem az első fényképezőgépes bolondok voltunk a tulaj életében, úgyhogy érkezése után kedvesen beinvitált az irodába, ahol természetesen az autókra terelődött a szó. Eltartott egy ideig, mire felvettük a ritmust, maradjunk annyiban, hogy a környékbeliek nem az oxfordi angolt beszélik. :) Megerősített benne, hogy a panel truck hátsó ajtó zsanérjainak beszerzése reménytelen eset. A családi vállalkozás hetven éve, gyakorlatilag a II. világháború vége óta gyűjti a roncsokat. Nem szakosodtak klasszikus vasakra, az autók már a telepen pihenve „klasszikusodtak be”. Hosszú távra terveznek, tudják, hogy egy ma bekerülő roncs is értékes alkatrészbázis lehet néhány évtized múlva.

Épp ezért kaptunk egy gyors útbaigazítást is, hogy merre induljunk, ha a hetvenes évekig bezárólag akarunk nézelődni. Jól is jött az iránymutatás, mert a terület ha-tal-mas.

Azt tanácsolták, hogy a két papírvékonyra rohadt versenyautónál kezdjünk. A legenda szerint korábban szeszcsempész autók voltak, és csak utána kerültek a versenypályára. A csempész múltra nincs konkrét bizonyíték, de a környéken valóban virágzott az illegális szesz piac, és a futárok kedvence volt a ’40-es Ford. Kívülről minden feltűnést kerülő, de a lemezek alatt teljesen átalakított autókkal szállították a moonshine-t. Meglépni az üldözők elől - ehhez erősebb motor, keményebb futómű, jó fékek, vezetési tudás, az utak pontos ismerete, vakmerőség és szerencse is kellett. Mintha egy sikeres autóversenyző ismérveit foglalnánk össze és nem is járunk messze a valóságtól, a Nascar első sofőrjeinek nagy része szeszcsempész volt. A két nyugdíjazott autó karosszéria átalakításai, a bukócsövek, a hentesmunkával javított elemek igazolják a pályahasználatot, úgyhogy javaslom, higgyük el az egész történetet, hadd libabőrösödjön a karunk egy kicsit.

Szeszcsempész utakról a versenypályára


Hiába csak tárgyakról beszélünk, nem tudtam, hogy milyen érzés fog a hatalmába keríteni ennyi elmúlás láttán. Az autók legalább 90%-a menthetetlen, tényleg csak alkatrészbázis, így nem fájt a szívem minden sorban, hogy melyik vasat állítsam talpra. Főleg négyajtósok és kombik áldozták fel nemes szerveiket a feltehetőleg kétajtós túlélők számára, erre utaltak a hiányzó orr részek, hátsó sárvédők, csomagtértetők, műszerfalak.

A donorok az elmúlás változatos fázisaiban jártak. Volt, amelyiket már elkezdte benyelni a vörös talaj, megemészteni a fenyőerdő, de amit igazán kerestem, az a hamisítatlan, utánozhatatlan patina. A szent grál, amikor még csak a festékrétegek adják meg magukat a nap perzselő sugarainak, a rozsda még épp csak kijelöli a támadási területet. Gyönyörű.

A barangolás hamarosan új gondolatokat hozott, a barátok, ismerősök autói jutottak eszembe, és képzeletben vásároltam. De jó lenne innen ez meg az Kundi Polarájához, ez az Impala meg Pének lenne kincsesbánya. Békének meg itt van egy pár Aspen/Volare kombi.

Nem tudom, a néhány komplett autóból melyiket hoztam volna el, ha ez lett volna a feladat. A fura göbbedvények szerelmeseként vagy a Piedmont légitársaság International Metro dobozosa, vagy a konszernnél maradva egy korai Scout lett volna esélyes. Mintha nem lenne meg a magam baja. :)

Ezt szippantottam volna


Nekem ilyen helyeken lemegy a roló, elveszítem az időérzékemet, eltöltenék egész napokat étlen-szomjan. Három óra (agyban alig öt perc) fel-alá rohangálás után nehéz szívvel indultunk tovább, de 100 km-rel délebbre még egy bontó várt minket, a kettő között pedig be akartunk ugrani Winston-Salembe megnézni az utolsó kagyló alakú Shell benzinkutat.

Ha White-éknál reménytelenek voltak az autók, a másik bontóban, a C&D Garage & Salvage-nél egyenesen menthetetlenek. Ez nem egy békés sírkert járművek számára, hanem egy nagy forgalmú, napi működésű bontó. Az egyik oldalon redneckek adnak le jobb napokat látott autókat, a másikon alkatrészeket vesznek. Marslakónak néztünk ki a környezetben, de mikor megtudták, hogy nászúton vagyunk, és autóbontóban töltjük egy részét, azonnal oldódott a légkör. „She’s a keeper!”

Életre szóló élmény volt a boltot felügyelő nagy pocakú, nagy szakállú öreggel társalogni. Minden egyes mondata után legalább egy másodpercig lázasan kombinált az agyam, hogy mit mondott vajon. A Panelhoz itt sem kaptunk alkatrészt, de megengedték, hogy körbenézzünk. „OK, but no hanky panky!” - bocsátott a roncsok közé vezető utunkra a szaki. :)

Nehéz bármit kiemelni a kínálatból. A valamennyire épkézláb autók a bejárat közelében álltak, hátrébb minden egymás hegyén-hátán, ömlesztve, lerabolva. Néhány ígéretesen ép idom azért domborodott a bokrok alatt. Az emelővillás munkagép épp egy jó kis square body C/K pickupot egyensúlyozott, kedvem lett volna megmenteni, de kiderült, hogy csak a hátsó hídjára volt szüksége valakinek.

A hátsó hídra pályázott valaki


Itt nem időztünk sokáig, mert még nyitva kellett érnünk a Dennis Carpenter Ford Restoration Parts üzletét, ahol a családi múzeum megtekintésére is volt időpontunk. Mondtam már, hogy szoros volt az ütemtervünk? :)


Magyarország első amerikai autós magazinja 1998-as megszületése óta együtt fejlődik a hazai amerikai autós kultúrával.

Feladatunknak tekintjük a lehető legtöbbet megőrizni a magyarországi amerikai autózás elmúlt közel két évtizedéről.

Napló

Hozzászólások

A lap tetejére