Mint már korábban említettem, tavaly nyáron Michiganben dolgoztam egy ifjúsági táborban. Hetente csak egy szabadnapom volt, igyekeztem hát ezt tartalmasan eltölteni. Az egyik alkalommal a táborban dolgozó másik magyar sráccal együtt elmentem a közelben lakó amerikai konyhásfiú házához előkészíteni a terepet az esti bulihoz. A többiek az italokkal meg a tűz előkészítésével foglalkoztak, engem azonban sokkal inkább érdekelt az az öreg pick up, ami a magas gazban álldogált.

Azt a szegény Fordot csak nagy jóindulattal lehet pick up-nak nevezni, mivel első ránézésre nem sokkal volt több, mint egy rossz alváz és egy kirozsdásodott kabin. 1975-ben ezt az Explore-t vöröses-barna metálra festették, mára azonban ez egy meghatározhatatlan színre kopott és fakult. Legalább nem ütött el nagyon a rozsda színétől, ami bőven volt a kaszni maradékán. A doboz annyira el volt rozsdásodva, hogy a srác korábban flex-szel levágta, nehogy leessen. Kicsit féloldalasan állt a kocsi, jobbra dőlt, mert az egyik köteg laprugó közül pár már megadta magát és eltörött. A kerekeken három vagy négy különféle gumi volt, de egy dologban megegyeztek, öreg és kopott volt mindegyik. Rendszám nem volt rajta, csak egy azzal megegyező méretű szöveges tábla, amelynek mondandója szerint rúgni kell a brigádot.

A rendszámtábla hiánya nem elsősorban a Ford siralmas műszaki állapotának következménye. Az USA-ban és Kanadában a hatóság nem zaklatja a polgárt olyasmivel, hogy műszaki vizsgakötelesség. Nincs is a kocsiknak forgalmija, csak tulajdoni lapja. Ezen felül egyes amerikai államokban a felelősségbiztosítás is opcionális. Tehát nem kötelező a Kötelező. Ha jól tudom, csak Californában van állami környezetvédelmi vizsgálat. Michiganben biztosan nincs. Amikor a Mercurymat megvettem, még Californiai rendszám volt rajta és nemrég vették elő 18 év raktározás után. Az illetékes hatóság megnézte a kötelező felelősségbiztosítás megkötését igazoló papíromat és a $42 illeték leperkálása után meg is kaptam a michigani rendszámot. Kanadában annyiban más a helyzet, hogy ott nemrégiben bevezették a zöldkártyát.

Egyszóval nem nézett ki valami bizalomgerjesztően a Ford, de egy magamfajta V8 rajongó érdeklődését mindenképp felkeltette. Pláne, amikor kiderült, hogy egy 460-as, azaz egy hét és fél literes benzintüzelésű erőmű generálja benne a lóerőt. (A 460 köbhüvelykben értendő. Cubic Inch Displacement, röviden CID) Ugyan nem gondoltam teljesen komolyan a dolgot, de megkérdeztem a tulajdonostól, hogy vajon beindul-e. Mit gondolsz? Kérdezte a srác. Nekem kételyeim voltak. Erre elment, kivette az akksit a már szintén nem fiatalkorú Ford mikrobuszából és áttette a pick up-ba.

A motor könnyedén beindult, és bár nem dorombolt úgy, mint egy jóllakott öreg kandúr, azért egyenletesen járt. Nem tudom miért, és mitől van ez, de a jól kiegyensúlyozott nyolchengeres hangja semmi mással nem téveszthető össze. Én rögtön a hatása alá kerülök és gondolom ezzel nem vagyok egyedül. Így volt ezzel Attila barátom is, aki eddigre már kezdett ráérezni az USA autók ízére. Rögtön elfelejtkeztünk a készülődésről és ki akartuk próbálni a dögöt. A vendéglátónknak nem is volt ez ellen kifogása, ha veszünk bele benzint meg egy flakon olajat, szívesen megmutatja, mit tud még az öreg 460-as.

Nagy gumicsikorgatás közepette célba vettük a legközelebbi kutat és egy adag olajjal felhígítottuk a motorban keringő feketés ragacsot. Miután ilyen nagyvonalúan elláttuk a kocsi minden szükségletét, jogosnak éreztük picit letesztelni mire képes a Ford. Ehhez a művelethez a tulajdonos ült a volán mögé, mert nem olyan egyszerű ezt a járgányt vezetni, mint amilyen újkorában volt. Ennek a fő oka a kormánymű. Nem tudom miért, de nem kis gyakorlatot igényelt a kocsi kormányzása és egyenesben tartása. Sebességbe tenni nem bonyolult feladat, az csupán nyers izomerőt igényel. Vagy maga a váltó, vagy csak a váltókar volt berohadva.

Észak-Michigan kis városai közt egy másodrendű úton teszteltük a 460-ast, ahol rendőr nem nagyon jár. A sebességmérő 70 mérföldig volt kalibrálva. Ezt a mutató hamar el is érte, de nem állt itt meg, hanem tett még egy fél fordulatot, mielőtt elértük azt a pontot, amikor nem mertük tovább adni neki. Már csak azért sem, mert csak az első fékek működtek. Én nem voltam teljesen biztos a dologban, de reméltem, hogy nem itt fogok a fűbe harapni, van még pár elintézni való dolgom. Inkább azzal foglalatoskodtam, hogy próbáltam a lábammal a helyén tartani a szellőztető berendezés takarólemezét. A szellőztető ventilátort a srác már régen kidobta a motortérből. Ennek a kabin felőli burkolata így nyitott ajtóvá vált a tűzfalon a motor és az utastér között, amin keresztül csak úgy ömlött be a forró levegő.

Annak ellenére, hogy az elmúlt 25 év alatt ezt a pick up-ot nem hogy nem nem kímélték, de gyakorlatilag tökéletesen széthajtották, a motor még mindig csodálatos teljesítményre képes. Hozzávetőlegesen kétszáz kilométeres sebességre gyorsította fel ezt a roncshalmazt, pedig nem versenyautónak tervezték. Ugyanezt a 460-ast, amelynek löktérfogata 12 darab Trabantéval egyenlő a Ford-Lincoln-Mercury csoport számos nagykategóriás járművébe szerelték.

Érdekes az amerikai szóhasználat az autók kategorizálásában. Mi kis, közepes és nagy autókról beszélünk, ami kvázi azt sugallja, hogy az arany középút, a „közepes” a normál méret, de ettől mindkét irányba el lehet térni. Az amerikaiak ezzel szemben kis, közepes és teljes méretű (full size) kategóriákra osztják az autóikat. Azt értve ez alatt, hogy a full size, a teljes méretű, tehát a "nagy" autó a normál méret. Ezen kívül létezik még a kis, illetve a közepes autó, ami már ugye nagyobb, de még mindig méreten aluli.

Gyakorlatilag ugyanez a motor van az én Mercurymban is, de visszaköszön ez a Mark IV-es, V-ösökből is. Lassú forgásuknak és a nyolc henger biztosította kiegyensúlyozott működésüknek köszönhetően közel örök életűek a régi, nagy amerikai motorok. A standard automataváltó tovább növeli élettartamukat, nem lehet helytelen fokozatválasztással vagy motorfékkel strapálni a motort. Ennek következtében a motor még gyakran ereje teljében van mikor az autó már roncstelepre kerül. Találkoztam Michiganben egy emberrel, aki egy tökéletesen elrozsdásodott és megborult Ford pick upot, egy valódi roncstelepi menekültet azért vett meg, hogy a motorját saját készítésű versenyautójába szerelje át...